2007. augusztus 31.
Az eső megállíthatatlanul
szakadt Sevilla városában. Nem volt jellemző ez az időjárás az andalúz városra.
Kiváltképpen nem augusztusban. Az idő most mégis mintha átvette volna a San
Fernando temetőben gyülekező fekete tömeg hangulatát. A szakadó esőben az
emberek egy barna koporsót követtek, Antonio Puerta Perezt kísérték utolsó
útjára. A gyászmnetben legelöl, közvetlenül a pap után két magas férfi
támogatott egy vékony fekete alakot. A nő - aki sokkal inkább volt még lány,
mint nő, hiszen alig pár hete ünnepelte 21. születésnapját – kétségbeesetten kapaszkodott
az őt támogató karokba. Ki gondolta volna azokban az örömteli utolsó napokban,
hogy ez fog történni? A lány arca
hófehér volt és beesett. Homlokát csúnya lila folt díszítette. Újra és újra
lejátszódott a fejében a négy nappal ezelőtti este. Milyen boldog volt Antonio,
amikor elindult arra a végzetes, utolsó meccsre. Emlékezett arra a pillanatra, amikor
összeesett a pályán és emlékezett arra is, amikor az orvos kijött a műtőből. „Nem
tudtuk megmenteni.” Súlytalan szavak, az orvos a kezét tördeli ő pedig nem ért
semmit. „Ezt hogy érti?” kérdezett vissza. „Meghalt.” Jött a válasz és jött
vele a sötétség is. Összeesett a kórház padlóján. Talán az az iszonyatos
koppanás, ahogyan a feje hozzáütődött a hideg csempéhez hozta vissza az
ürességből, amelyben órák óta szenvedett, hogy aztán még mélyebbre taszíthassa.
Az azt követő napokra nem emlékszik. Nem élt csak létezett. Tette a dolgát. Így
ért véget az élete. Úgy érezte, hogy őt magát is eltemetik abba a feneketlen
sírgödörbe ami most a lábai előtt tátongott. Mellette Sergio és Antonio apja
nyugtató szavakat súgott a fülébe. Nem értette mit mondanak, csupán a hangsúly
alapján gondolta a szavak tartalmát. Nem tudta mióta állnak ott a szakadó
esőben. Vacogni kezdett. A mellette álló Sergio aki még mindig szorosan fogta,
most elengedte és a vállára terítette kabátját. A pap az utolsó szavakat mondta, majd a
koporsót elkezdték leengedni a sírgödörbe és ő összeesett.
2012.
december 31.
- Pilar,
elárulnád mostmár hova megyünk? – botladozott barátnője után egy magas barna
hajú alak.
- Azt
mondtad látni akarod a barátomat, hát most láthatod! – vonta meg vállát az
említett nő, majd mit sem törődve barátnője tiltakozásával, karon ragadta és
maga után húzta egy hatalmas ház felé.
- Igen, de
azt is mondtam, hogy szilveszter van és bulizni akarok! – emlékeztette a barna.
- JajjSophie! Gyere! Lesz buli is, lesz pasi is! No para!
- Ha te
mondod! – vonta meg vállát beleegyezően, majd tovább tipegtek a bejárat felé.
Pilár hátradobta hosszú fekete haját, megigazította a ruháját, majd
becsöngetett. Majd még egyszer. Harmadik csöngetésre kinyílt az ajtó és egy
magas barna férfi nyitott ajtót.
- Szép estét
a hölgyeknek! – mosolyodott el, végigmérve őket. Sophie idegesen tekingetett
hátra, úgy érezte magát, mintha a tilosban járna.
- Vedd le a
szemed a barátnőmről Higuain és engedj be! – utasította rendre a férfit Pilar,
majd maga után húzta a lányt. Odabennt meleg és zaj volt. És rengeteg ember. Az
Higuainnak nevezett férfi becsukta utánuk az ajtót.
- Menj te
tornádó, keresd meg én addig elszórakoztatom a barátnődet! – Sophie érezte,
ahogyan a férfi karja a derekára csúszik.
- Álmodban,
Gonza! – Vigyorgott Pilar, majd barátnőjéhez fordult.
- Menj a
konyhába! Ott találkozunk! – mondta azzal el is tűnt. Sophie teljesen
tanácstalanul tekintgetett körbe. Oké, hogy konyha, de az merre van? Ráadásul
már nagyon szívesen meglátogatott volna egy másik helyiséget, mivel azóta, hogy
Pilar átcitálta a fél városon, még nem jutott mosdó közelébe. Nem tehetett tehát
mást, minthogy a már megismert Gonzalótól kért segítséget.
- Ne
haragudj, meg tudnád mondani merre találom a mosdót?
- Persze… vaaagy
akár meg is mutathatom! – kacsintott rá a magas barna férfi. Sophie pár percig
elidőzött az arcán, majd gyorsan levonta a következtetéseket. Ha nem lenne
annyi pia a fejében amennyi már volt hozzá se merne szólni. Jót derült saját
felfedezésén.
- Elég ha
csak elmondod, köszönöm. Annyira nem rongy a térérzékem. – Gonzalo csalódottan
bár, de útba igazította a nőt, aki hamar megtalálta a keresett helyiséget.
Kopogott, de nem jött válasz így benyitott. Azonban a mosdó a várttal
ellentétben nem volt üres. Nagyon nem. Egy férfi és egy nő a falnak dőlve éppen
egymásba voltak gabalyodva, de annyira, hogy Sophie el sem tudta dönteni, hogy
hol kezdődik az egyik és hol a másik. A férfi keze valahol a nő szoknyája alatt
járhatott már, de az ajtócsapódásra hipp-hopp szétrebbentek. A nő szíve akkorát
dobbant, mikor meglátta, hogy ki is a férfi, hogy majdnem összeesett. Ijedten
kezdett kutakodni a kilincs után, míg a másik nő kacarászva igazgatta a haját.
- Sophie? –
súgta a férfi. A nő nem tudott megszólalni csak döbbenten állt. Már a kilincs
keresésével is felhagyott.
- Öhm… bocsánat.
– nyögte. – Nem akarok zavarni. – megfordult és mostmár sikerült lenyomnia a
kilincset.
- Sophie,
várj! – kapta el a csuklóját a férfi, mikor már félig kinyílt az ajtó. Éppen
meglátta a közeledő Pilart, Majd az ajtó újra becsapódott. Nem ő csukta be. A
férfi volt. Pár másodperc múlva kinntről kopogás hallatszott.
- Sophie?
Odabennt vagy? – hallotta Pilar hangját.
- Igen de… -
a férfi szorított egyet a csuklóján és rázni kezdte a fejét.
- Minden
rendben?
- I..igen
csak. – habogott a nő, nem értette a helyzetet.
- Na
figyelj, kinnt leszek. Nem találom itt bennt Ramost. Iker meg azt mondta, hogy
kinnt látta. Megnézem! Majd gyere utánam!
- Rendben! –
Sophia fejében összeállt a kép. Kirántotta a kezét Ramos szorításából. Dühe,
amit amúgyis érzett a férfi iránt csak még jobban fokozódott. Idilli találkozás
három év után.
- Látom
Ramos, te nem változol! – vetette oda gúnyosan, majd kirontott a fürdőszobából
és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.